A júliusi tézisekben vizionált „mini-kulturális forradalom” fokozatosan éreztette hatását, s ha a kulturális életben a hetvenes évek végétől szigorúbb intézkedések és megszorítások következtek, a nyolcvanas évek elejére a gazdasági élet minden területén kiéleződtek az ellentmondások. A nemzetközi hitelek visszafizetése radikális gazdasági beavatkozást eredményezett, gyakorlatilag a legtöbb előállított nyersanyag és termék külföldre ment, miközben az import mérséklődött. Az adósságfizetés politikájának terhét a rohamosan csökkenő életszínvonal, a szolgáltatások minőségi és mennyiségi romlása közepette a lakosságnak kellett elviselnie. 1982-ben emelték az élelmiszerek árát, a reálbér ebben az időszakban 15%-kal csökkent, de a gazdasági presztízsberuházások ekkor sem álltak le, sőt a Nép Háza (a mai Parlament épülete) alapkőletétele és felépülése csak ezt követően történt. Annak ellenére, hogy a rendszerváltásig a városi lakosság jelentősen megnövekedett (az ország összlakosságának felét jelentette), a modernizáció számos paradox-elemet eredményezett: az európai országokkal egyforma szinten állt az egy főre jutó élelmiszertermelés, de a lakosság táplálkozása gyenge volt és jegyre kapta az alapvető élelmiszereket. Az országban működő autógyár főleg hazai piacra termelt, de korlátozták a személygépkocsik és az üzemanyag használatát. Hatalmas, városi lakótelepek épültek összekomfortos lakásokkal, de gyakran megvonták a vízellátást és a fűtést. Ugyanakkor a Securitate egyre nyíltabban lépett fel az ellenzéki, vagy annak gondolt csoportosulások ellen. A román társadalom mozgósítását a reformok és gazdasági jólét hiányában a nemzeti érzés propagálásával próbálták elérni. Ehhez a történelem, mint propagandaeszköz kiváló alapul szolgált, ahol a kontinuitás-elmélet, a középkori-koraújkori román fejedelemségek, azok törökökkel, magyarokkal vagy lengyelekkel szembeni harcai voltak hivatottak a rendszer politikai ideológiájának történetiséget biztosítani. Mindeközben a Magyarországon megjelenő háromkötetes Erdély története c. munkát hisztérikus körülmények között, nem kevés diplomáciai feszültséget okozva bélyegezte meg a romániai pártvezetés. A nyolcvanas évek végén a diktátor házaspár gyakorlatilag elveszítette realitás-érzékét. A Szovjetunió gorbacsovi reformjait, illetve a környező szocialista országok rendszerváltásait mereven elutasító pártvezetés 1989. decemberéig úgy tudta megőrizni hatalmi pozícióit, hogy szinte kizárólag a titkosszolgálatok megfélemlítését vette igénybe.

1975-ben az RKP sajtóbizottsága elrendelte az összes sajtótermék terjedelmének és példányszámának drasztikus csökkentését, s egyúttal megemelték azok árát is. Bár továbbra is jelentek meg kulturális folyóiratok (A Hét, Korunk), gyermeklapok (Jóbarát, A Haza Sólymai), tudományos folyóiratok (Matematikai Lapok, NYIRK), viszont az 1980-as évektől ezek pusztán a román nyelvű kiadások fordításai voltak, vagy pedig az RKP propagandaeszközeivé silányultak.

1976-ban kiadott törvényerejű rendelet meghatározta a nagyvárosokban való letelepedés feltételeit. Eszerint a kijelölt 14 legnagyobb romániai városban csak azok telepedhettek le, akiket hivatalból áthelyeztek, vagy akiket végzettségük miatt az adott városban lévő gazdasági egységbe vagy intézménybe osztottak be munkára. Áttelepülésre jogosultak voltak még a szüleikhez költöző fiatalok, a gyermekükhöz költöző szülők, valamint tartalékállományba helyezésüktől egy éven belül a tisztek és az altisztek. Normális ügymenetben ezekbe a városokba nem adtak személyazonossági igazolványt. A zárt városokról már 1947-től érvénybe voltak bizonyos rendelkezések, ez 1968-tól szigorodott, mivel ekkortól évente szabályozták a városokba betelepülők számát, valamint 1971-től mindenkitől igazolást kértek, hogy lakása a tartózkodási településén van-e. Számos esetben mesterségesen megváltoztatták a települések etnikai összetételét. Az 1972-ben elfogadott és 1988-ban kihirdetett, szisztematizálásról szóló program, amit a külföldi sajtóban és köznyelven „román falurombolásként” emlegettek, a „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom kiépítéséről” szólt, miszerint minden településnek jól meghatározott szerepet kell betöltenie az ország településszerkezetében. A tervet kidolgozók szemében a kis falvak voltak a fejlődés (ezzel együtt a modernizáció) legfőbb akadályai, és a falu világának fejlesztését csak úgy tartották lehetségesnek, ha létrejön a lakosság és az épületállomány koncentrálása. Átrendezés céljával 300-350 várossá fejleszthető falut választottak ki. Lásd: 1988. június 27.

1977-ben indult a Román Tv Magyar Adásában a Kaláka műsora. Enélkül nehéz lenne bármilyen kötött dátumhoz kapcsolni a kommunizmus időszakában Erdélyben is élénken működő táncházmozgalom jelenségét. Az 1940-es évekre visszavezethető, de az 1950-es évek erdélyi magyar középiskoláiban jelen levő táncházcsoportok és kórusok, valamint az ezeket irányító kiadványaik hagyományára épülve a mozgalom mindvégig szoros kapcsolatot ápolt a Magyarországon az 1970-es években induló táncházmozgalommal. A mozgalom mindvégig a hagyományőrzés, a népi és nyelvi kultúra, a folklórkutatás és kapcsolatépítés, valamint falu-város közötti kommunikáció fontos színterévé vált. Közvetlen elindításában és kibontakozásában nagy szerepe volt Kallós Zoltánnak, aki főképp a mezőségi és a gyimesi csángó hangszeres zene gyűjtésével és népszerűsítésével teremtett hiteles alapokat, valamint Könczei Ádámnak, aki több cikkben és előadásban nem pusztán csak a mozgalom népszerűsítője, de szakmai megalapozója is volt. Országos kibontakozásához hozzájárult számos irodalmi, kulturális lap és kiadvány (Művelődés, Ifjúmunkás, Igaz Szó stb.), valamint a magyar adás említett műsorának rendszeres közvetítése. A szórványvidéken a táncházmozgalom egyes csoportjainak önkéntes vezetői a felsőbb kezdeményezésre szervezett „Megéneklünk, Románia” mozgalomhoz kapcsolták rendezvényeiket, ez átmenetileg védettséget biztosított a helyi kultúraktivistákkal szemben. A néptánc- és népzenetáborok ilyen módon többszintes kapcsolatépítő csatornákká alakultak, amit az 1980-as évek közepén történt visszaszorításukig gyakoroltak.

1977 júniusában küldte el tiltakozó levelét Király Károly, Kovászna megye korábbi főtitkára, melyben a pártvezetés figyelmét a romániai nemzetiségek oktatási, kulturális és politikai problémáira próbálta felhívni. Tiltakozását a „szocialista szabályok szerint” fogalmazta meg. Királyhoz hasonlóan a Ceaușescu-korszakban hasonlóan járt el Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos (de mellettük előfordultak névtelenül címzett levelek is), akik elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek írtak tiltakozásokat, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát. Legtöbb esetben (külön kiemelve Király Károly leveleit) eljutottak a Szabad Európa Rádió szerkesztőségéhez is, amely által országosan ismertté váltak. Voltak, akik tiltakozói tevékenységüket a korabeli normák szerint illegálisan végezték. Jellemzően többnyire más generációhoz tartoztak, illetve új szocializációs közegük (Gaál Gábor Irodalmi Kör, Bretter György Irodalmi Kör stb.) hatása alatt nem hittek a rendszer megváltozásában. Ide sorolható többek között az Ellenpontok, a Limes Kör, Kiáltó Szó, a Kommunikációs Antropológia Munkacsoport stb. tevékenysége. Általános (nem nemzetiségi szerveződésű) megmozdulásokra viszonylag ritkán kerülhetett sor, például 1977-ben a Zsil-völgyi bányász megmozdulás, vagy az 1987-es brassói munkástüntetés, amelyeket utolsóként még tudott „kezelni” az államapparátus.

Kádár János és Nicolae Ceaușescu pártfőtitkári találkozójára Debrecenben és Nagyváradon került sor. Megegyeztek a főkonzulátusok mielőbbi megnyitásában, a kishatárforgalom bővítésében, és kívánatosnak tartották a kulturális intézetek kölcsönös felállítását a fővárosokban. Utóbbiak nem valósultak meg. A kínosan nehéz körülmények között megszületett közös nyilatkozatba bekerült a magyar részről szorgalmazott „híd” tézis, melynek lényege, hogy a Romániában élő magyar nemzetiség egyfajta híd szerepét tölti be, kultúraközvetítőként a két nemzet és ország között. Kulturális szempontból fontos elem volt, azonban nem tudta beváltani az ehhez fűzött reményeket.

Hivatalosan „megszűnt” Romániában a cenzúra - a korábbi Sajtóigazgatóság valóban megszűnik, de az utólagos cenzúrát ezentúl az újonnan szervezett „kiadói tanácsok” végezték. Ezek után több szűrőn ment át egy-egy kézirat, illetve lap. Ennek eredményeképpen a cenzúra „fölszámolásával” (valójában átalakulásával) megerősödik az öncenzúra.

1982. márciusában jelent meg az Ellenpontok című romániai magyar szamizdat első számának sokszorosított példánya. Az Ara-Kovács Attila, Tóth Károly Antal és köre nagyváradi székhelyű szerkesztésében nyomtatott szamizdat nyolc számot ért meg, míg fel nem számolta csoportosulásukat a Securitate. Egy Magyarországról átcsempészett és nem regisztrált írógépen szerkesztették, az első hat számból öt-öt másolatpéldányt készítve. Csupán az utolsó két szám érte el egyenként az ötvenes példányszámot, melynek terjesztése sem volt problémamentes, emellett pedig igencsak szűk körben vált ismertté. A nyomtatott kiadvány áttörését a Szabad Európa Rádió közvetítése jelentette. A lebukást követően a közreműködők többsége külföldre települt.
Lásd: http://adatbank.transindex.ro/inchtm.php?akod=1516

1982. december 16-án Ceaușescu bejelentette, hogy Románia visszafizeti minden adósságát a külföldi hitelezőknek. Előjelei korábbról megvoltak, mivel 1979-től rendeletben szabályozták az üzemanyag, valamint a villamos energia- és gázfogyasztást. Ennek hatásai a következő években az ország lakossága körében is érezhető volt (folyamatos áramszünetek, télen a fűtés és melegvíz hiánya). Emellett, a meglévő tartalékokra alapozva, nagymértékű megtakarítást irányoztak elő a hústermékek és konzervek, a tejtermékek, a hal-, zöldség- és gyümölcskészítmények előállításában. Ezt követően bevezették a „a lakosság racionális élelmiszerellátását”, meghatározták, hogy egy személy/család mennyit fogyaszthat, ennek fejében élelmiszerjegyeket osztottak. A nyolcvanas évek végén a családoknak már komoly küzdelmet kellett folytatni az alapélelmiszerek beszerzéséért, mivel az árukínálat egyre szegényesebb lett, többnyire minden nyersanyagot exportra termeltek. Állandósult a sorban állas a különböző élelmiszer-kibocsájtó intézmények és az üzletek előtt, amelyek áruhiány miatt nem tudták teljesíteni a lakossági igényeket. Az egészségügyi ellátás is kritikus helyzetbe került a gyógyszerek és egyéb alapanyagok hiánya miatt.

1984 végétől a dokumentumokban az „együtt élő nemzetiségek” fogalmát lecserélték a teljesen más jelentéstartalommal bíró „magyar és német nemzetiségű román dolgozók” terminusra.

Megszűnt Romániában a kisebbségek nyelvén sugárzott televíziós műsor, ugyanakkor a román nyelvű műsor is két órára mérséklődött, tömény ideológiai tartalommal. Később a kolozsvári és marosvásárhelyi vidéki rádióstúdiók is megszüntették adásaikat, ezt követően csak a bukaresti rádióban volt naponta egy- (majd csak fél-) óra magyar nyelvű rádióadás. A magyar nyelvű nyilvánosság további leépülését célozta, hogy egy évvel később megszűntették a Művelődés című lapot, illetve korlátozták több megyei lap példányszámát.

Megtartotta első tanácskozását az elsősorban romániai magyar értelmiségiekből álló Limes kör. A parancsuralmi rendszerrel szembeforduló gondolkodók csoportja számos helyszínen több találkozót is szervezett, míg fel nem számolták tevékenységüket.

1986 nyarától a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben megszűnt a magyar nyelvű gyógyszerész képzés. Hasonlóan az 1985-86-os tanévtől kezdődően a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti (utoljára ekkor hangzottak el magyar nyelvű előadások esztétika, zenetörténet, ideológiai tantárgyak, népzene tantárgyak keretében) és a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben megszűnt a tantárgyak magyar nyelvű oktatása, és felszámolták mindkét intézmény magyar tagozatát. Ugyanebben az időszakban megszűntek az utolsó magyar tannyelvű középiskolák Kolozsváron és Bukarestben, továbbá felszámolták a magyar nyelvű szakoktatás maradékát. Általánossá vált az a kihelyezési gyakorlat, mely szerint az egyetemi tanulmányok befejezése után a magyar nemzetiségű végzősök nagy része nem kapott állást erdélyi megyékben. 1988-ban például 951 magyar friss diplomásból 689-et a Kárpátokon túli megyékbe helyeztek ki. Többek között Cs. Gyimesi Éva tiltakozott a kihelyezések ellen, eredménytelenül.

1987-től informális gyakorlattá vált, hogy a romániai rendszer elől menekülőket Magyarország nem adja ki a román hatóságoknak (jogilag csak 1989-ben szabályozták). Az 1964 és 1992 között (nem csak Magyarországra) kivándorló és menekült erdélyi magyarok számát modellezések alapján 132 ezer főre becsülik. Ezek közül 1977-1992 között kb. 109 ezer fő, 1987 után pedig újabb 85 ezer fő távozott. A kényszerű kivándorlás kérdése a romániai magyar értelmiségi köröket is aktívan foglalkoztatta, az 1987-1989 között összegyűjtött véleményeket Cseke Péter és Molnár Gusztáv adta ki. A két világháború közötti időszak hasonló problémájára utalva (Lehet-nem lehet vita), de hangsúlyosan a kivándorlásra reflektálva a volt Limes körösök, székelyföldi, bukaresti, kolozsvári és partiumi értelmiségiek a rendszerváltás előtt titokban, azt követően pedig nyíltan újraértelmezték a kérdéskört, melyet kiegészítve 1995-ben közöltek könyv formájában.

1988-ban jelent meg kolozsvári szerkesztőközponttal a Kiáltó szó című szamizdat, javarészt a Limes-kör tagjai közreműködésével. Magyarországi segítséggel és terjesztéssel nyolc számot ért meg, viszont szűk körben volt olvasható. A magyar szerkesztők és szerzők többnyire névtelen vagy álnéven megjelent írásai mellett Doina Cornea és Marius Tabacu is küldött szöveget a lapba.

Egy párthatározat értelmében tilossá vált a helységnevek magyar és német megfelelőjének használata. Ettől kezdve minden közleményben, továbbá a hírlapok, folyóiratok alcímében a megyék, helységek neve csak románul jelenhetett meg. A váltást már korábban is szorgalmazták.

Budapesten engedélyezett tüntetésen tiltakoztak a Nicolae Ceaușescu által április 29-én bejelentett úgynevezett település-szisztematizálási (Lásd: 1976) terv ellen. 1956 óta Magyarországon ez volt az első szabad (hallgatólagosan engedélyezett) politikai tömegdemonstráció. A köznyelven falurombolási tervezetként elhíresült ellen nem csak magyarországi, hanem széleskörű nemzetközi megmozdulás alakult, melyek közül a legismertebb nyugaton az Operation Villages Roumains kezdeményezés volt. A mozgalom során belga, francia és svájci települések létesítettek testvértelepülési viszonyt romániai falvakkal. 1989 végére 231 belga, 95 francia és 42 svájci település rendelkezett romániai testvérfaluval. 1988. augusztusában Aradon tárgyalt Grósz Károly, az MSZMP főtitkára, a minisztertanács elnöke és Nicolae Ceaușescu, az RKP főtitkára és államelnök. Érdemi egyezségre a romániai magyarság szempontjából nem jutottak.

Temesváron tüntetők megakadályozták Tőkés László református lelkész kilakoltatását. Tőkés László 1986-ban került Temesvárra segédlelkészként. Jelenléte üdítően hatott a hívekre, az általa vezetett istentiszteletekre egyre többen jártak, közösségszervező tevékenysége miatt is népszerűvé vált. Tevékenységét egyházi felettesei, illetve a Securitate sem nézték jószemmel, többször figyelmeztették. A körülötte zajló eseményekről rendszeresen tudósított a magyarországi sajtó. 1989. augusztus 28-án a bukaresti Vallásügyi Főosztály, valamint az egyházkerületi döntés menesztette állásából Tőkés Lászlót. Kilakoltatási tárgyalására 1989 októberében került sor, a bíróság december 16-ára tűzte ki az épület elhagyásának időpontját. Ennek megakadályozására számos híve mellett a város lakosságának egy része is csatlakozott. A brutális rendőrségi beavatkozás hírére Temesváron, majd országszerte hatalmas tiltakozó demonstrációk kezdődtek.