Románia kisebbségi politikájának kedvező alakulását kül- és belpolitikai tényezők egyaránt elősegítették. Egyrészt Romániának ebben az időszakban szüksége volt arra, hogy a párizsi békeszerződés aláírásáig semmilyen etnikai jellegű konfliktus ne zavarhassa meg a külpolitikai célok elérését (Észak-Erdély visszakerülése), másrészt a szovjet segítséggel hatalomra kerülő Groza-kormány pragmatista megfontolásokból (belügyi stabilitás megteremtése), megpróbált minél inkább kisebbségbarát politikát kommunikálni a nemzetiségek irányában a politikai hatalom megragadásáig és megszilárdításáig. Ugyanakkor, az elért országos szintű kisebbségjogi eredmények a későbbi megtorlások és a kommunista hatalomépítés fényében illúziónak bizonyultak.
A Román Kommunista Párt (RKP, időközben Román Munkáspártra, RMP-re változtatva nevét) hozzálátott az ország szocialista átalakításához (államosítás, oktatási reform, a politikai pártok és a még létező civil szektor felszámolása). Ebben az időszakban nyílt terror alkalmazásával a társadalmi szerkezet teljes átalakítását kísérelték meg.
Az RMP magyarságpolitikáját meghatározó lépés az 1952-ben, szovjet utasításra és minta alapján létrehozott Magyar Autonóm Tartomány (MAT), amely nagyjából Székelyföld területét jelentette. Ugyanakkor a térségen kívül eső tartományokban elkezdődött az előző korszak vívmányainak visszaszorítása, főként az oktatás terén.
Ebben az időszakban sajátos szocialista modell alakult ki, amely mind a hatalomgyakorlás, mind a gazdaságpolitika szempontjából a sztálini modellt követte, egyre nagyobb teret engedve a nemzeti érzelmekre alapozó retorikának. A megrögzött sztálinista irányultságú román pártvezetés továbbra is erőltetett iparosítással és erős társadalmi-politikai kontrollal képzelte el a szocialista Románia jövőjét.
A belpolitikában Dej, okulva a magyarországi forradalom eseményeiből, már csírájában igyekezett elfojtani minden olyan lehetőséget, amely a magyar helyzethez hasonlóságot mutatott volna Romániában. Fokozódott az ideológiai szigor, a rendszerre potenciálisan veszélyesnek tartott csoportok, személyek jelentős részét bebörtönözték és fokozták az állambiztonsági szervek tevékenységét.
Ugyanakkor a korszakban a nemzetállamépítés legfontosabb részét az iparosítással és urbanizációval (jelentős méretű tömbháznegyedek kiépítésével) járó szocialista modernizáció jelentette, amely hatására a társadalom nagy része számára oktatási, lakhatási, egészségügyi, munkavállalási lehetőségek nyíltak meg.
Az egyik legdinamikusabb időszak. Első szakasza 1968-ban teljesedik ki, amikor Romániában végrehajtják a máig érvényben levő közigazgatási reformot: a megyésítést. Ennek hatására megszűnt a Magyar Autonóm Tartomány (melyet korábban Maros-Magyar Autonóm Tartománnyá alakítottak, jelentős területi és lakossági átszervezéssel). Másik jelentős esemény a külpolitikában a prágai tavasz leverésére tervezett szovjet intervenció romániai elutasítása, amely páratlan népszerűséget szerzett Ceaușescu számára a romániai lakosság és a nemzetközi közvélemény szemében. Az időszak relatív „nyitás” jellegét tovább erősítette azon találkozók sorozata, amikor a pártvezetés a korábbi gyakorlattól eltérően lehetővé tette a megyésítés, valamint a romániai magyarok helyzetéről szóló konzultációt. A romániai magyarok szempontjából a „lélegzetvétel időszakaként” tekinthető, mivel a hetvenes évek közepéig létrejött a problémák megvitatásának lehetősége, ezek kisebb részében változások engedélyezése, és a korábbi szűk esélyekkel szemben intézményalapítással, a saját kulturális örökség ápolásának engedélyezésével járhatott. Paradox módon a rendszer megreformálhatóságának illúziója mellett megmaradt központosító (erőszakos iparosítás) és diszkriminatív jellege. A változás a pártvezér távol-keleti látogatásai hatására kihirdetett „mini-kulturális forradalom” 1971-es kezdetétől volt érzékelhető, amikor a központi fogalmak a „társadalmi homogenizáció” és a „szocialista nemzet” kialakítása köré épültek. Mivel az új irányvonal fokozatosan éreztette hatását, ezért kevésbé éles a korszakhatárvonal, így a 70-es évek közepére alakultak ki a román politikai rendszer azon általános jellemzői, amelyek a rendszerváltásig meghatározták az ország politikai életét. A társadalmi részvétel minimálisra csökkent a politikai életben, a párt- és állami szervek összeolvadása az ötvenes évek sztálinista korszakát idézték.
A júliusi tézisekben vizionált „mini-kulturális forradalom” fokozatosan éreztette hatását, s ha a kulturális életben a hetvenes évek végétől szigorúbb intézkedések és megszorítások következtek, a nyolcvanas évek elejére a gazdasági élet minden területén kiéleződtek az ellentmondások. A nemzetközi hitelek visszafizetése radikális gazdasági beavatkozást eredményezett, gyakorlatilag a legtöbb előállított nyersanyag és termék külföldre ment, miközben az import mérséklődött. Az adósságfizetés politikájának terhét a rohamosan csökkenő életszínvonal, a szolgáltatások minőségi és mennyiségi romlása közepette a lakosságnak kellett elviselnie. 1982-ben emelték az élelmiszerek árát, a reálbér ebben az időszakban 15%-kal csökkent, de a gazdasági presztízsberuházások ekkor sem álltak le, sőt a Nép Háza (a mai Parlament épülete) alapkőletétele és felépülése csak ezt követően történt. Annak ellenére, hogy a rendszerváltásig a városi lakosság jelentősen megnövekedett (az ország összlakosságának felét jelentette), a modernizáció számos paradox-elemet eredményezett: az európai országokkal egyforma szinten állt az egy főre jutó élelmiszertermelés, de a lakosság táplálkozása gyenge volt és jegyre kapta az alapvető élelmiszereket. Az országban működő autógyár főleg hazai piacra termelt, de korlátozták a személygépkocsik és az üzemanyag használatát. Hatalmas, városi lakótelepek épültek összekomfortos lakásokkal, de gyakran megvonták a vízellátást és a fűtést. Ugyanakkor a Securitate egyre nyíltabban lépett fel az ellenzéki, vagy annak gondolt csoportosulások ellen. A román társadalom mozgósítását a reformok és gazdasági jólét hiányában a nemzeti érzés propagálásával próbálták elérni. Ehhez a történelem, mint propagandaeszköz kiváló alapul szolgált, ahol a kontinuitás-elmélet, a középkori-koraújkori román fejedelemségek, azok törökökkel, magyarokkal vagy lengyelekkel szembeni harcai voltak hivatottak a rendszer politikai ideológiájának történetiséget biztosítani. Mindeközben a Magyarországon megjelenő háromkötetes Erdély története c. munkát hisztérikus körülmények között, nem kevés diplomáciai feszültséget okozva bélyegezte meg a romániai pártvezetés. A nyolcvanas évek végén a diktátor házaspár gyakorlatilag elveszítette realitás-érzékét. A Szovjetunió gorbacsovi reformjait, illetve a környező szocialista országok rendszerváltásait mereven elutasító pártvezetés 1989. decemberéig úgy tudta megőrizni hatalmi pozícióit, hogy szinte kizárólag a titkosszolgálatok megfélemlítését vette igénybe.
