A nemzetiségi sajátosságokat képviselő intézmények szempontjából szinte elemeire visszabontott és lecsupaszított romániai magyar társadalmat csupán a nagyobb településeken spontán szerveződő értelmiségi csoportok, informális hálózatok fogták össze. Ilyen körülmények között alig néhány nap leforgása alatt gyakorlatilag végrehajtották az önszerveződés kulcsmozzanatait, vagyis aktívan részt vettek a hatalmi átvételben (Székelyföldön kívüli településeken a Nemzeti Megmentési Front helyi vezető struktúráiba beépülve), és létrehozták saját érdekvédelmi szervezetüket, amely december végére csatlakozott a bukaresti RMDSZ központi vezetéshez. Ilyen körülmények között, még ha sok helyen ezek a struktúrák párhuzamosan is alakultak ki, követelések szempontjából konzekvens irányba mutattak: az előző rendszer által leépített kisebbségjogi, kulturális és oktatási intézményhálózat visszaállítása. Emellett másodlagosan bár, de megjelentek azok a típusú viták, amelyek az önszerveződés minőségére vonatkoztak (milyen múltbeli mintát kell követni), illetve a kezdetben örömmel fogadott magyarországi segélyek is többnyire vitákat gerjesztettek (Székelyföldön az elosztások miatt, más településeken viszont az interetnikus jellege miatt). A korszak leglátványosabb eredményeit az oktatásügyi helyzet jelentette. Az oktatás reformjának szükségessége olyan közhellyé vált, mint az, hogy Románia átmeneti gazdasági időszakot él meg (azonban reálisan sem a gazdaság privatizációja, sem az oktatási rendszer tényleges és átfogó reformja nem valósult meg).
Az oktatási rendszer ebben az időszakban továbbra is centralizált maradt, a rendszerváltásból fakadó káosz ad hoc jellegű minisztériumi döntéseket és intézményi szintű kezdeményezéseket eredményezett. Ezek főleg a kommunista jellegű oktatási rendszer leginkább szembetűnő sajátosságait kívánták megszüntetni: például a pedagógusok röghöz kötöttséget, a diákok kötelező egyenruhaviselését, az iskolák és egyetemi intézmények diákjainak mezőgazdasági munkálatokban való részvételét, a tankönyvek átpolitizálását stb. Az 1990 tavaszán beindított magyar osztályokba tömegesen iratkoztak át a tanulók, megnövekedett az önálló magyar általános iskolák száma, több évszázados múlttal rendelkező középiskolák nyerték vissza eredeti jellegüket, az egyes iskolákban az igazgatóválasztás demokratikusan történt, továbbá ahol lehetőség nyílt rá, anyanyelven kezdték tanítani (a fennálló törvényes rendelkezések ellenére) Románia földrajzát, illetve a románok történetét, és megindult egyfajta kapcsolatháló kiépítése is. Ez a folyamat azonban a marosvásárhelyi márciusi eseményeket követően megtorpant, ahogyan a Bolyai Egyetem visszaállítására tett erőfeszítések sem jártak sikerrel. Ezt követően szűkítették az anyanyelvű oktatás jogkörét: az 1990/521-es kormányhatározat megtiltotta a magyar nyelvű szakoktatást, 1990 februárjában megakadályozták a magyarországi tankönyvek behozatalát, a szeptemberi miniszteri utasítás értelmében az egyetemre jelentkezők nem felvételizhettek anyanyelvükön.
Az 1990-es évet tekintve romániai magyar viszonylatban nem könnyű éles töréspontot megállapítani az események szempontjából. Interetnikai szempontból azonban mindenképpen törést jelentett az marosvásárhelyi fekete márciusi események sorozata, amely ugyan korábbi eseményekben gyökerezik (februári gyertyás-könyves tüntetés, a Vatra megalakulása és gyűlései stb.), viszont a március 15-i ünnepségek egyértelműen választóvonalat jelentettek. Jóllehet legtöbb településen viszonylag háborítatlanul lezajlottak a tömeges ünnepségek (Szatmárnémetiben történtek atrocitások, illetve néhány más helyszínen is zavarni próbálták az ünneplést), de különösen a marosvásárhelyi eseményeket követően merőben megváltozott a többség-kisebbség közötti politikai viszonyulás, és a konfliktus számos közeledési kezdeményezés végét is jelentette (például a Marosvásárhelyen a román-magyar párbeszéd közelítését célzó Prietenia-Barátság platform, Kolozsváron a Puntea-Híd kétnyelvű kezdeményezés stb.). A márciusi eseményeket követő időszakra jellemző volt a romániai magyarok önszerveződése szempontjából az intézményépítés folytatása, elsősorban a májusi választásokra való felkészülés. Számos formáció jelent meg a politikai életben, így a pluralizmus és a politikai verseny szervezeti kiindulópontjai tulajdonképpen már az RMDSZ megalakulásával egy időben létrejöttek, ugyanis megalakultak a potenciális versenytársak is, mint például a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ), a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt (RMKDP), a Romániai Magyar Kisgazda Párt (RMKGP), de ezek mellett léteztek a politizálást kevésbé komolyan vevő, vagy életképes alternatívák, mint a Magyar-Román Demokrata Szövetség, vagy a Független Magyar Párt. Mindazonáltal a kezdeti években a társadalomtudósok által csak „mozgalmi RMDSZ”-nek nevezett formációnak sikerült partnereit szervezetileg integrálnia, így a feszültségek elsősorban RMDSZ-en belüli feszültségekként jelentek meg. A parlamenti választások második helyezettjeként, 7,2%-os országos eredményével az RMDSZ a legtöbb történelmi pártot ugyan maga mögé utasította, viszont az Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front fölényes győzelme a korábbi rendszer szavazatreflexeit tükrözte. Megfigyelhető országos jelenség volt az értelmiség kiábrándulása, illetve látványos visszavonulása/tiltakozása (Doinea Cornea, Octavian Buracu, Silviu Brucan stb.), továbbá a rendszerváltáshoz fűzött reformok elmaradása, lassulása, de az államigazgatás szempontjából felmerülő alapkérdések tisztázásában sem volt megegyezés (államforma kérdése: nosztalgia az alkotmányos monarchia iránt, demokratikus átmenethez szükséges tapasztalatok hiánya).
